2022.02.26. | Párkapcsolat, Társkeresés
Valamelyik nap megkérdeztem a tagokat a zárt Facebook-csoportunkban, milyen párt keresnek, mit keresnek a másikban, meg tudják-e fogalmazni az elvárásaikat. Sok érdekes választ kaptam a kérdésemre. Volt, aki felsorolta, mikre figyel, milyen párt szeretne maga mellé, de volt, aki azt mondta, régen rossz, ha elvárásaink vannak.
Ha szóba kerül valahol, hogy feltételeink, elvárásaink vannak, rendre jönnek a kritikák, hogy egy szerelemben nem lehetnek elvárások. Azt gondolom, hogy ilyenkor összekevernek két fogalmat: a szerelmet és a kapcsolatot. A kapcsolatnak, a kapcsolódás létrejöttének egy másik emberrel, annak bizony vannak feltételei. Nem fogunk bárkivel kapcsolatba kezdeni, aki szembejön az utcán, s vidáman kéz a kézben sétálni vele, pedig a derekunkig ér, olykor kezet emel ránk, és mellettünk még van öt másik kapcsolata is. Ezek nyilván kisarkított példák, de ugye, hogy feltételekhez kötjük? Magának a szeretetnek, szerelemnek, amit aztán érzünk már a másik iránt, annak valóban nincsenek és nem is lehetnek feltételei. Ha már szeretünk valakit, azt feltételek nélkül tesszük. Nem mondunk olyant a másiknak, hogy csak akkor szeretlek, ha ezt vagy azt megteszed nekem, máskülönben holnaptól én már nem érzek irántad semmit sem.
Mielőtt bárki is megkövezne, amiért azt mondom, feltételekhez kell kötni egy kapcsolatot, ha úgy tetszik egy szerelem megszületését, hadd álljon itt egy nálam jóval nagyobb és elismert koponyától, Pál Feri atyától is egy idézet erről:
„A szeretetemnek lehet, hogy nincs föltétele, de a kapcsolatnak van. Hogy egy kapcsolat lényegileg az lehessen, ami, ahhoz bizonyos föltételeknek teljesülniük kell. A házasság keretein belül az elvárás például így fogalmazódhat meg: elvárom tőled azt, hogy hűséges akarj lenni hozzám, és keressük közösen a megoldásokat, ha valami nehézség adódik. Ha a szerelem vagy a szeretet nevében elhitetjük egymással, hogy a kapcsolatunkban egyáltalán nincsenek elvárásaink, akkor ámítjuk a másikat és önmagunkat is. Ha a kapcsolat föltételeit kölcsönösen megteremtettük, lehetőséget biztosítottunk a feltétel nélküli szeretethez.”
A szerelem egy érdekes játék, amely tetszik, nem tetszik, alapvetően nem más, mint hormonok hatása. Ezek a fránya hormonok pedig korlátozott ideig, különböző szinteken és erősséggel hatnak ránk. Az első időszak a megkívánásé, ami néhány órától néhány hétig, ismerkedés ritmusától függően pár hónapig tart. Ezt követően jön a szenvedély (a beteljesülés, ami után éjjel-nappal az ágyban lennétek kedveseddel), ami 3-tól 12 hónapig tart. A szenvedélyt aztán felváltja a ragaszkodás a szex által felszabadított, a kötődésért felelős hormonoknak köszönhetően. A teljes folyamat átlagosan fél év – két év alatt lezajlik. S aztán ott álltok egymás előtt már a hormonok vakító fénye nélkül. Mondhatni, hogy a valódi meztelenségetekben. Ekkor jön el az az időszak, amikor az addig cukinak vélt dolgok a másikban elkezdenek idegesíteni. Míg korábban olyan vicces volt, hogy soha semmit nem talált meg a hűtőben vagy hogy állandóan elhagyta valahol a lakásban a kocsikulcsot, mostanra ezektől már sikítani tudnál. Ő pedig esténként olyan szívesen hallgatta a legapróbb részletekre is kiterjedő csacsogásod az irodában történtekről, most meg ordít az arcáról a fájdalom, ha hallgatnia kell őket.
Na de miért van ez így? Miért nem maradhat minden abban a gyönyörű, idilli állapotban? Azért, mert az anyatermészet nem azért alkotta meg ezt a folyamatot, hogy férfi és nő gondolkozzon, hanem azért, hogy közösüljenek, hogy biztosítva legyen az utódlás. A fenti időintervallum meg ugye pont elegendő ehhez.
Épp ezért csak azok a párok maradnak együtt a rózsaszín köd időszaka után is, akik még a hormonkoktéltól való elszállás előtt tudják, kit keresnek társukként, s az ezeknek a kritériumoknak megfelelő férfival vagy nővel kezdenek kapcsolatba, s csak aztán, csak vele adják át magukat a szerelem játékának.
Mert hogy működik a férfi és a nő ismerkedéskor? A férfi lemegy egy bárba szórakozni, s bár előtte tökéletesen tudta, milyen asszonyt keres, ott azonban a tesztoszteron veszi át az irányítást a gondolkozása felett. Az eszményi nőt pedig ilyenkor a hormonok kezdik el meghatározni: csinos láb, jó fenék, nagy mellek és társaik. Ezek azonban csak a rövid távú, testiségre alapuló kapcsolatokhoz elegendők. A nők pedig a széles vállat, keskeny csípőt, gyermeknemzésre, „zsákmányszerzésre” való képességet lesik. Ezek azonban igen kevesek lesznek egy életre szóló kapcsolathoz. A szenvedély le fog hűlni, s a tomboló szerelem csak ott tud társszerelemmé átalakulni, ahol a már említett kritériumaiknak tudatában voltak a felek, s ezeknek megfelelő társat találtak maguknak.
Épp ezért is remek eszköz a netes ismerkedés, mert itt valamelyest függetleníteni tudjuk magunkat azoktól a külső jegyektől, amik idő előtt beindítanák a hormonokat. Több időnk van lecsekkolni, a másik fél mennyire felel meg a kritériumainknak, mennyire vagyunk kompatibilisek egymással.
Azonban jellemző hiba, hogy a kritériumrendszer – ami alapján keresgélnek az emberek –, olyan tételeket tartalmaznak, amelyek valójában nem is lényegesek, s lemaradnak olyan feltételek, amelyek pedig biztosítékai lehetnének a kapcsolat működésének. Persze, komoly problémák vannak az egész társadalomban, az értékrendek, családmodellek megváltozásával, de ettől még nem igaz, hogy ma már nincsenek normális férfiak vagy normális nők. Csak nem mindegy, milyen szűrőkön át keresgéljük őket. Hogy hogyan szűrjünk, keresgéljünk, már egy másik cikk témája. ?
2022.02.10. | Párkapcsolat
Rendre halljuk, olvassuk a közösségi médiában és persze főként a bugyuta női magazinokban, hogy megváltozott a világ, megváltoztunk mi is, ma már nem érvényesek a régi szerepek, egyformák vagyunk, nem szabad különbséget tenni nő és férfi között. S mivel nem szabad különbséget tenni, ezért el kell engedni a régi elvárásokat, hogy egy ismerkedésben vagy egy kapcsolatban mi a nő és mi a férfi dolga, mindkettőnek lehet és kell is mindent csinálnia. De tényleg így van? Tényleg egyformák vagyunk?
Azt gondolom, hogy mint olyan sok területen ma, ami a nemeket illeti, itt is leginkább a fogalmak összekeverésén, rossz értelmezésén alapul a problémák egy jó része. Fantasztikus eredménye a feminizmusnak, hogy mára el tudjuk ismerni, hogy a férfi és a nő egyenlő, nincs egyik a másik felett. Ugyanakkor óriási bakija, hogy ezt összekeverik, egynek gondolják azzal, hogy a nő és a férfi egyben egyforma is. Nem azok. A férfi és a nő egyenlő, egyenjogú, de nem egyforma. S ehhez nem kell spirituális mélységekbe menni. Elég csak a biológiába belegondolni. Olyan szinten különbözik egymástól például a női és a férfi agy, olyan szinten teljesen más a két agy “huzalozása”, hogy teljesen másképp látjuk és fogjuk fel magát a világot is. Ezt tudni, látni és megérteni, azaz hogy a másik nem is azt látja, érti, fogja fel adott eseményekből, mint én, nem egyszerű megérteni és elfogadni.
Az agyunkban úgynevezett központok vannak, amelyik mindegyikének megvannak a maga funkciói, azaz hogy miért felelősek. A női és a férfi agyban ezek a központok nem egyforma méretűek. Azaz vannak területek, amik a férfi agyban nagyobbak, mint a nőiben, ahogy fordítva is. A férfi agyban például két ilyen nagy központ van. Az egyik az agresszióért, a másik pedig a szexualitásért felel.
Itt az agresszió szóra vannak, akik egyből ráugranak, mivel magának a szónak napjainkra lett egy igen pejoratív értelmezése is. Épp ezért egyre inkább már nem is agresszióért, hanem inkább a védelmezésért felelős központnak nevezik. Így azért talán barátságosabb, s jobban közérthetővé teszi, miért lehet ez a rész felelős.
Azaz a két nagy férfi ösztön, a védelmezés és az örökítés, amik minden gondolatuk, tettük indikátorai, innen erednek. Az agyunk szerkezete, a központok összeköttetései felelősek mindazokért a dolgokért, amik miatt férfiak vagy nők vagyunk. Vagyis írhatják a női magazinok, kiabálhatjuk kánonban, hogy egyformák vagyunk, hogy nincsenek köztünk különbségek, hogy ugyanazon dolgokra ugyanúgy vagyunk képesek. Az agyunk ezen legfeljebb röhög egy jót és csinálja tovább azt, amit már sok ezer éve, s még fog is nagyon sokáig.
Ezek az ösztönök voltak, vannak és még lesznek is ésszel fel sem fogható időkig. Lehet ellenük küzdeni, harcolni, felállítani egy alternatív “valóságot”, csak abban a valóságban nem vagy csak ideig-óráig fognak működni a férfi-nő kapcsolatok. Azt hiszem, erre remek bizonyíték, hogy ma a házasságok kétharmada válással végződik.
Amikor bármilyen inger ér minket, történik velünk valami, mondanak nekünk valamit, látunk valamit, az agyunkba beérkező információkat teljesen másképp dolgozza fel a női és a férfi agy. Teljesen más útvonalon mennek végig, s épp ezért teljesen mást is szűrünk le belőlük. Mindezt azért nagyon-nagyon fontos, hogy megértsük, mert ha ezt magunkévá tudjuk tenni, akkor könnyebben el tudjuk fogadni azt is, hogy másképp kell kommunikálnia egy nőnek egy férfi felé vagy egy férfinak egy nő felé, mint amikor a saját nemünkkel akarunk valamit közölni. Megtehetjük, hogy ugyanúgy kommunikálunk a másik nem felé, csak aztán ne csodálkozzunk, ha másképp fogja fel, ha más csapódik le neki belőle, mint azt mi szerettük volna.
Csak egy egyszerű példa. Vagy annyira nem is egyszerű példa. Mi történik akkor, ha valami probléma van az életünkben? Mit csinál egy nő és mit egy férfi? Melyik nem hogyan reagálja le? Mire van szüksége a megoldásához? Miket szoktak ilyenkor mondani? “Le kell ülni megbeszélni.” “Mondd el a párodnak, biztos tud segíteni!” Ugye ismerősek ezek a mondatok. Jó szándékú, de nem jó tanácsok. Miért?
Mert ha egy nőnek problémája van, akkor neki tényleg beszélgetésre van szüksége. Neki tényleg az kell, hogy leülhessen valakivel – mondjuk a párjával, mint élete legfontosabb szereplőjével – és kiönthesse neki a lelkét. Elmondhassa, mi a baja, mi hogy történt, ki mit mondott neki, milyen megoldások jöhetnek szóba. Mit tehet ilyenkor egy férfi? Meghallgatja. Figyelem! A hallgatáson van a hangsúly. A nőt meg kell hallgatni. Figyelmesen. Időnként visszacsatolni, hogy igen, halljuk őt, figyelünk rá, megértjük őt. De még véletlenül se akarjuk helyette megoldani a problémát, ne mondjuk meg neki, mit csináljon! Mert a nőnek itt és ekkor arra van szüksége, hogy meghallgassák, kiadhassa magából a problémát, a feszültséget és – figyelem – ő ilyenkor közben gondolkozik a megoldáson. S sokszor a beszélgetés végére tudja is, hogy hogyan fogja megoldani. Ha – bár jó szándékkal – elkezdi a férfi megmondani neki, mit csináljon, a nő ki fog borulni, fel fogja húzni magát azon, hogy neki ne mondják meg, mit csináljon. S már ott is a veszekedés.
Ezzel szemben mi történik, ha a férfinak van problémája? Ő is szeretne leülni a párjával és elmondani, elpanaszkodni, mi a gondja, mi történt vele? Nem. A férfinak ilyenkor egyedüllétre, magányra van szüksége. A férfi elvonul. Elvonul a garázsba, a műhelybe, tesz-vesz, valami teljesen más dologgal lefoglalja magát. S magában oldja meg a problémát. Ilyenkor utánamenni, hogy “de nyusziii, látom, hogy baj van, látom, hogy valami nincs rendben, gyere, mondd el nekem”, a legrosszabb, amit tehetünk. Először még talán kedvesen próbálja meg ezt elutasítani, de a nő minél jobban megy utána – hisz magából kiindulva neki erre lenne szüksége a megoldáshoz -, annál inkább ellenkező hatást ér el, s egyre jobban sarokba szorítja a férfit. Ő pedig ezt kvázi támadásnak fogja érzékelni egy idő után, s meglehet, hogy kierőszakolhatjuk belőle, mi a problémája, de annak közlési módjában valószínűleg nem sok köszönet lesz. Úgy és olyant fog mondani, ami a segíteni akaró nőnek nagyon rosszul fog esni, s már meg is van a vita. Ismét.
Összefoglalva: Fogadjuk el, hogy mi férfiak és nők egyenlőek, egyenjogúak, de nem egyformák vagyunk. Fogadjuk el, hogy körülöttünk a világ tényleg megváltozott, de mi magunk, mint férfi és nő nem, mivel a minket férfivá, illetve nővé tevő dolgokért az agyunk szerkezete a felelős. S végezetül fogadjuk el, hogy a különböző agyi felépítésekből következően másképp látjuk és fogjuk fel a világot, ezért másképp kell kommunikálnunk egymással, ha sikeresen akarjuk azt tenni. Ez igaz az életünk minden részére, így különösen a párkapcsolatainkra is.
