Veszélyes tévedés az utca hangulata alapján követelni a köztársasági elnök lemondását
A politikai közbeszédet jelenleg uraló érzelmi alapú követelések – különösen a köztársasági elnök lemondatására irányuló törekvések – egy alapvető félreértésen alapulnak. Sokan úgy tekintenek az államfőre, mint egyfajta politikai végrehajtóra, akinek az éppen aktuális utcai hangulatot vagy egy adott párt szavazóbázisának akaratát kellene szolgaian követnie. Ez azonban nemcsak tévedés, hanem a rendszerváltás óta fennálló alkotmányos rendünk elleni közvetlen támadás is.
Ahhoz, hogy értsük, miért NEM teheti meg az elnök, hogy „csak úgy” feláll, érteni kell a 36 éves magyar alkotmányosság alapjait. A hatalmi ágak elválasztása (törvényhozás, végrehajtés, igazságszolgáltatás) nem véletlenül lett úgy kitalálva, ahogy. Sulyok Tamás a mai interjújában is világossá tette: az elnök egyik ágnak sem része, ő felettük áll, és az ő feladata a „ragasztó” szerepe. Amikor kinevez egy minisztert vagy bírót, nem politikai szimpátiából teszi, hanem ő a végső közjogi pecsét: a döntésétől válik az adott személy kinevezése törvényessé, és ettől tud az állam gépezete akadálytalanul működni tovább.
Gyakori vád, hogy „de hiszen a Fidesz jelöltje volt”. Ez egy óriási kisarkítás és a rendszer nem ismerete. A magyar parlamentáris demokráciában bárki állíthat jelöltet, akit a képviselők legalább egyötöde támogat, tehát nem csak a kormánypártok privilégiuma a jelölés. Az, hogy végül a parlamenti többség választja meg az elnököt, nem jelenti azt, hogy a párt alkalmazottja lesz, hiszen az esküt már a teljes nemzetre teszi. Sulyok Tamás ebben is tűpontosan fogalmazott: a bizalom nem elnöki, hanem politikai kategória, ami a kormány és a parlament között kell, hogy meglegyen; az elnöknek viszont nem politikai bizalomra van szüksége, hanem az Alaptörvényhez kell minden körülmények között hűségesnek lennie.
Ha a köztársasági elnök engedne a tiszás „népakarat” nyomásának, pont abban a pillanatban veszítené el legfőbb funkcióját: a nemzet egységének képviseletét. Amint egy államfő politikai aktivistává válik, és egy szűkebb választói csoport (legyen az akár 3,3 millió ember) igényeit szolgálja ki a teljes, 15 milliós magyar közösséggel szemben, onnantól kezdve már nem a haza elnöke, hanem egy politikai frakció eszköze.
Én értem, hogy a prolihergelés teszi a hatását, de egy elnöknek pont az a dolga, hogy a populista hullámok felett állva a jog folytonosságát őrizze. Ezért is választják őt 5 évre: az elnöki ciklus tudatosan hosszabb a parlamentinél, hogy ne „kormánytól-kormányig” tartson a megbízatása, hanem egyfajta horgony legyen a ciklusok között. Láttuk ezt korábban is: több elnököt is egy másik politikai többség választott meg, de a később hatalomra jutó ellenzék mégis tudott velük dolgozni, mert mindkét fél értette és alkalmazta az alkotmány lényegét.
A valódi államférfiúi erény éppen abban rejlik, amit a közvélemény gyakran „passzivitásnak” lát. Tisztában kell lenni azzal, hogy mit miért tesz, és legfőképpen mit miért NEM tesz egy elnök. Aki a jogállamiság nevében követeli az elnök (erőszakos) eltávolítását, az valójában magát a jogállamot számolná fel. Az európai és nemzetközi mérce szerint ugyanis még a látszatát is kerülni kell annak, hogy egy jogalkotási folyamat burkolt célja egy már megválasztott közjogi tisztségviselő eltávolítása legyen. Itt pedig nem hogy burkolt, hanem egyenesen nyílt felszámolása zajlik a jogállamiságnak.
Ugyanez igaz a többi közjogi méltóság, hatóság, Krausz Ferenc alapítványa, a különböző intézmények és szerződések esetében is. Megvan mindennek a jogi útvonala, a kétharmados felhatalmazással kellőképpen nagy tere van a módosításokra. A jogállamiság ilyen módon való megsértésére, a nyílt fenyegetőzés, a szerződések semmibe vétele nem egy jogállam útja. Abba pedig bele se gondoljunk, hogy minden ilyen „példamutatás” gyűrűzik ám lefelé a társadalom összes rétegébe, s mindennek ezek lesznek az elintézési módjai még az állampolgárok között is.