Már az óellenzék is, majd „méltó” utódjuk, a Tisza is komplett hergelési kampányt épített fel a vármegyék ellen, azt ígérve, hogy hatalomra kerülésük után azonnal eltörlik ezt a „feudális csökevényt”, és a mai posztjuk után láthatólag továbbra sem tettek le az általuk gerjesztett proli indulatok kielégítéséről.
Ez a hergelés ugye tudatosan arra játszik, hogy az emberek többsége ma már nem ismeri a szó valós jelentését. A vármegye ugyanis pont az ellenkezőjét jelenti annak, amivel most riogatnak. No, persze, a történelmi kontextus mellőzésével könnyű egyoldalú, negatív jelentéstartalmat felépíteni a fogalom köré.
A Szent István által alapított államban a vármegye ezer éven át, egészen a kommunisták hatalamra jutásáig, azaz 1949-ig bizony nem a jobbágyságot vagy az elnyomást szimbolizálta, hanem épp a helyi önkormányzatiság és a mindenkori központi egyeduralommal szembeni nemzeti ellenállás legfőbb jogi bástyáját alkotta.
Amikor a Habsburgok abszolutizmust akartak rákényszeríteni az országra, a vármegyék jelentették azt a védvonalat, amely egyszerűen megtagadta a Bécsből diktált, törvénytelen központi parancsok végrehajtását, megvédve ezzel a helyi közösségek szabadságjogait és autonómiáját.
A reformkorban pedig éppen a vármegyei gyűlések váltak a modernizáció és a polgári fejlődés igazi laboratóriumaivá. A vidéki Magyarország ezeken a fórumokon vitatta meg a haladó eszméket, és a megyék küldték a nemzet olyan zsenijeit az országgyűlésbe, mint Deák Ferenc vagy Kossuth Lajos, akiket szigorú utasításokkal köteleztek a nemzeti reformok kikényszerítésére.
A történelmi valóság tehát az, hogy a „vár” szócskát nem a modernizáció vagy a haladás jegyében radírozták ki az elnevezésből, hanem a Rákosi-féle kommunista diktatúra tette meg az 1949-es szovjet mintájú alkotmánnyal. A sztálini elnyomásnak ugyanis pontosan az volt a célja, hogy felszámoljon minden történelmi identitást, megszüntesse a helyi autonómiát, és a megyéket a központi pártakarat arctalan, engedelmes végrehajtó gépezetévé szürkítse el, pont úgy, ahogy a vallásüldözéssel is igyekeztek elvágni minket a múltunktól és az összetartozásunktól.
Amikor a korábbi kormány 2023-ban visszaállította a vármegye elnevezést, nem egy új politikai szlogent talált ki, hanem a Rákosi-korszak egyik legrombolóbb szimbolikus örökségét javította ki, egy ezeréves államszervezési hagyomány előtt törlesztve az adósságot.
A Tisza által hirdetett visszanevezési terv ráadásul a spórolás és a racionalitás hamis álcája mögé bújik, miközben valójában éppen egy ilyen lépés jelentené a legértelmetlenebb politikai pénzpazarlást. Az, hogy pusztán kampánycélokból újra át kellene írni a teljes állami informatikai rendszert, le kellene cserélni az összes hivatali táblát, pecsétet és hivatalos dokumentációt, milliárdos felesleges kiadást verne rá a magyar adófizetőkre, pusztán azért, hogy egy alig bő három évig tartó történelmi igazságtételt megsemmisítsenek.
Amíg a lengyelek a vajdaságaikkal, a németek a tartományi rendszerükkel büszkén és természetesen őrzik a saját tradícióikat, addig nálunk az évek óta tartó hergelés eredményeként sokan amellett kampányolnak, hogy a közigazgatás elnevezéseiben hivatalosan is restaurálják a legsötétebb bolsevik diktatúra nómenklatúráját.
A vármegye a magyar történelemben soha nem az elnyomást, hanem a központi önkénnyel szembeni védelmet jelentette. Fontos lenne, hogy a politikai haszonszerzés helyett végre megértsük ennek az ezeréves nemzeti identitásnak a súlyát, és ne asszisztáljunk a saját múltunk kiradírozásához a haladás hamis ígéretével. Nem hiszem, hogy az lenne a haladás, hogy Magyar Péter Rákosi és a kommunizmus nyomdokaiba lépve ismét megszünteti a vármegyerendszert.